Nagyapánkkal, Szeness Imrével történt diákkorában az eset:
Szentkirályszabadjai tanitó fia volt, és a Pápai Kollégiumban diákoskodott, ott végezte a "főgymnasiumot" és a "theologia academiát" is. Ebben az iskolában is (mint minden református középiskolában) szokásban volt a karácsonyi és húsvéti szünet ünnepnapjain legációba menni. Az iskola - többek között - úgy segítette szegénysorsú, jótanuló növendékeit, hogy kiküldte őket a megye egyházközségeibe: az alsósokat "kislegátusi", a felsősöket "nagylegátusi" minőségben . Ott a kislegátus bekopogott a házakba, s elmondta ünnepi köszöntőversét, amiért aztán adományokhoz jutott (pénz, néhány tojás, egy-két marék bab vagy lencse volt a jutalom.) Kísérője, a "botosgyerek" helybeli legényke volt, aki arra vigyázott, nehogy a pápisták házaiba kopogtasson a diák, botja meg a kutyák ellen nyújtott védelmet.
A "nagylegátus" nagydiákként már nem a falut járta, hanem vitte a tarisznyában az ünnepi prédikációt, amit az ünnep másnapján a templom szószékéről mondhatott el a híveknek.
Ezen a napon több fillér hullott a perselybe, mert a hívők tudták, hogy ez lesz a legátus fizetsége, cipő-ruha és étel-ital lesz belőle.
Nagyapám is ilyen ünnepi prédikációval indult hazafelé Pápáról Szentkirályszabadjára - gyalog. Talán néha fel-fel tudott kéredzkedni egy szekérre, de nem hiszem, hogy a Bakonyban úgy karácsony táján nagy szekérforgalom lett volna. A fáradt diák örült, ha leülhetett pihenni, melegedni valamely útszéli csárdába, talán még egy kis ételt-italt is adtak neki jószívvel.
Valahol Csehbánya környékén volt az a csárda, ahol éppen a kemence mellett üldögélt, amikor Savanyú Jóska és bandája - akik valahol egy közeli barlangban bujkáltak éppen a pandúrok elől - megjelent a színen. Ettek-ittak, melegedtek, s csak félszemmel nézegették a diákot, akiről bizonyára lerítt, hogy az apostolok lován utazó vándor. Csak a vacsorát követő csendes könyöklés közben kezdték egy-egy szóval faggatni a fiút: ki fia-borja, honnan jön, hová megy? S ő bátran válaszolgatott, hiszen - zsebe üres lévén - nem volt semmi félnivalója. A zsiványok bólogattak, iddogáltak, hümmögtek.
Ám amikor a szó a legációra fordult, Savanyú Jóska felkapta a fejét:
- Aztán van-e szép karácsonyi perdikációja, domine?
- Van bizony, itt őrzöm a zsebemben.
- Aztán elmondaná-e azt a zsiványoknak is?
- El én, minden keresztyén léleknek!
S akkor felállt a diák a kemencepadkáról, vele szemben félkaréjba álltak a zsiványok, levett kalappal. És elmondta nekik- ott a csárda-kövén - a szép kezdő imádságot, felolvasta bibliájából a Lukács evangélista karácsonyi igéit, azután míves szavakkal levonta a megváltás tanulságát a prédikációban. Végül a befejező imádság és a Miatyánk után az "Istennek népe, megáldjon tégedet az Úr és megőrizzen tégedet! Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad és könyörüljön terajtad! Fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád, és adjon tenéked békességet - Ámen " áldás is elhangzott.
Ezalatt a zsiványok pisszenés nélkül, lehajtott fejjel, moccanatlanul álltak, kalapjukkal a kézben. Az "Ámen" után is áhitatos csend uralkodott még percekig.
A Savanyú Jóska mozdult meg elsőnek. Egyik kezében még kalapját tartotta, karimával fölfelé, a másikkal bekecsében kotorászott, s hamarosan egy csillogó pénzdarab hullott a kalapba. Aztán a szomszédjához fordult, kalapját elétartva, míg annak az ingujjából is elő nem került egy szép ércpénz. Mind sorbajárta kalapjával a zsiványokat, s hullott bele a "jókedvű adakozók" adománya, szépen megtöltvén azt.
Amikor a gyűjtés véget ért, odafordult a kemencéhez, s a diáknak a padra hajított fövegébe öntötte a csörgő-börgő pénzeket, egy "az Isten áldja meg, domine!" sóhajjal.
A szegény diák sohasem volt finnyás, Imre nagyapánk is boldogan vitte haza a zsiványok pénzét. Amikor hazaért (vajon mennyi időbe telt ez gyalog, Csehbányától Szabadjáig?),
azon melegében elmesélte kalandját szüleinek. S a szegény tanítók sem voltak finnyásak soha másra, mint a becsületükre. Ezért csak annyit kötöttek ki: "Te kerested, mind magadra költsd!"
És lőn Szeness Imrének egy rend új ruhája - a zsiványok pénzéből, Isten dicsőségére.
Leírta: Szeness Márta, aki Szeness Imre tizedszülött László fiának harmadik gyermeke.
Szeness Sarolta mesélte, aki Szeness Imre elsőszülött gyermeke. Sára nénje elmesélte ezt ifjú korában Budapesten is, valami művésztársaságban, ahol felfigyelt a történetre egy szinműíró, s állítólag beépítette egy darabjába. Sajnos, a nevét nem tudjuk.
A történet hitelét alátámasztja az a tény, hogy 1861 és 1872 között Savanyú Józsi szabadlábon volt, s ebbe az időintervallumba esnek Szeness Imre pápai diákévei is.
Valamikor 1861 és 70 között történhetett, mert Imre 1865-ben érettségizett, de csak nagydiákként ((kb '61-től) lehetett nagylegátus. Utána teológusként (kb.'69-ig) lehetett még ilyen küldetése.